Monoton világ
unalmas kattogása
állít fal mellé
és bennem egyre csak forr
a vihar előtti csend

Mohol, 2012. Szeptember 15.

Kavicsok XXI.

Vonaglik a toll, mint elmém gondolat-tengeren.
Szürke dallamot zakatol a szív.
Bár tudja, nem jól van ez így,
Nem dobban.
Magatehetetlen

------o------

Megfertőzött világban élősködő marhák
Dogmáját akarják fejembe verni.
( a rablánc már nem elég )
Miközben értékes elmék hullnak porba,
Agymosásos kultúra mérgez lelket.
Művirág díszít szakadt kartonkoporsót,
S az ember, már sírni se merhet.

------o------

Virtuális vérbe fagyva döf belém
Még egy tőrt a gondolat:
Egy bezárt kör,
S alacsony származásom gátol,
Hogy alkossak maradandó dolgokat
Nem tehetek róla.
Apám szegény ember volt.
Becsületes.

Mohol, 2010. január 16.

        Nem érezte, hogy a bilincs felsérti a bőrt a kezén. Vadul szabadulni akart a szorító kezek közül, végig a kislány rémült tekintetét figyelve. Emberi hangnak nem nevezhető, ami felszakadt, s tört ki belőle, mikor elcibálták onnan, a gyermekét egy idegenhez lökve, hogy kísérje haza a nagyszüleihez.

        Hárman kellettek, hogy a leteperjék. Vadul szidta a rendőröket, az egész rendszert, a háborút, melynek részese kell, hogy legyen, saját akaratán kívül. Gyűlölt mindent és mindenkit. Elsősorban önmagát, amiért volt annyira balga, hogy engedte elfogni magát, amikor tudta, hogy vadásznak az emberekre éjjel- nappal.
        Alig múlt dél. A nap forrón ontotta sugarait a kihalt utcára. Az emberek a sötét ablakokból figyelték, ahogy betuszkolják a rendőrautóba, majd elviszik.
        Az autóbusz már várta a városháza udvarán. Tömve volt emberekkel, akik kíváncsian lesték, hogy melyik szerencsétlent sikerült levadászni még. A félelem, keserűség festette álarc volt mindenki előtt. Tudták, hogy a vesztőhelyre megy ez a járat. Sokaknak egyirányú menetjeggyel.
        Levették róla a bilincseket. Először a kezeiről, majd a lábáról is.
        Hatalmasat rúgott. Az előtte térdelő rendőr törött állkapoccsal repült hátra négylépésnyit. Az egyik kezét is sikerült kiszabadítania a szorításból. Nem gondolkodott. Ösztönösen ütött. Háromszor, majd eszméletét vesztve hullott a porba egy, a gumibottal, a tarkójára kimért hatalmas ütés után.
        Újból felrakták rá a bilincseket, majd feldobták, akár egy krumpliszsákot a busz hátuljába.
        Nem tudta meddig volt eszméletlen. Amikor magához tért, a keserűségen és fájdalmon kívül nem érzett mást csak hányingert. Megpróbált szétnézni, de fejének minden mozdulata újabb fájdalmat okozott és csak erősödött a hányingere. Becsukta a szemét. A kislányra gondolt. A rémült tekintetére, az szőke, göndör fürtökre, melyek, mint az arany csillantak fel a nyári napsütésben. Az öreg házra, melyet többé talán soha sem lát.
        Valaki hozzáért. Ösztönösen húzta össze magát. A tarkójába belenyilalló fájdalomtól
hangosan felnyögött, de ezek a kezek nem ütöttek. Hálásan nézett fel az idegenre, aki megmosta az arcát a por és izzadság, vér bűzös elegyétől.
        - Merre megyünk?- kérdezte rekedten
        - Észak felé. Ott a gyűjtőtábor, onnan dobálnak szét bennünket.- mondta amaz.
        Feltápászkodott a padlóról. Ketten felsegítették egy ülésre. Szétnézett. Ismerős és idegen arcok figyelték. Néhányan köszöntek néma fejbólintással, de senki nem merte megszólítani. Egymás közt is alig beszéltek. Szemükből a félelem, a hitetlenség, a bizonytalanság sugárzott.
Senki sem hitte, hogy vele mindez megtörténhet, de mindegyikük érezte, hogy innen nincs visszaút.
        Összebilincselt kezeivel egy gyűrött cigarettásdobozt halászott elő az ingének a zsebéből. Akkor vette csak észre, hogy a vékony acél, mennyire belevágott a húsába. Mintha csak nem is az ő kezei tartanák a gyűrött dobozt. A felduzzadt ajkaival kihalászott egy szál cigarettát, s remegő ujjakkal gyújtotta meg, nem törődve azzal, hogy az autóbuszban tilos a dohányzás.
        Nem szólt rá senki. Az első, gyenge szívásoktól vért köhögött fel. Keserű megvetéssel köpött a padlóra, majd egy nagyot szívott a füstölgő cigarettába. Megint becsukta a szemeit és megpróbált nem gondolni a világra, nem gondolni a szörnyűségekre, melyek várják.
        Délután öt óra lehetett, amikor megérkeztek a kaszárnyába. Az emberek arcát a félelem szürkére festette, amikor kinyílt a busz eleje. Akkor vette csak észre, hogy az ajtók, az egész út ideje alatt, le voltak lakatolva. A biztonság kedvéért.
        Katonai rendőrök jöttek fel. Felemelte a kezeit, hogy legalább lazítsanak a bilincsek szorításán. Nem törődtek vele. Híre már ideért. Az egyik a fegyverét a fejének szegezte, míg a másik a lánccal összekapcsolta a kezeit szorító bilincseket a lábain lévőkkel. Nem ellenkezett. Nem, mert félt tőlük, jobban már úgysem verhetnék, hanem mert a társai szemében látta a könyörgést, nehogy nekik is bajuk származzon belőle.
        Hagyta, hogy levezessék, mint a vágóhídra készülő marhát a buszról. A lábait összekötő lánc túl rövid volt ahhoz, hogy a busz ajtajában lévő két lépcsőt normálisan meglépni tudja. Megállt, de két erős kéz kilökte a porba. Az orrából elindult a vér és az egészséges, nagy, fehér fogai könnyen harapták át a felduzzadt ajkakat. A keserűség és a fájdalom könnyeket csalt elő, de nem szólt egy szót sem. Csak feküdt a porban és hálát adott az égnek, hogy a szerettei nem látják szenvedését.
        Elsőnek vitték az asztalhoz, ahol pökhendi katonatisztek egy már előre legépelt papírlapot tettek elé. Némelyiknek az arcán kaján vigyor futott végig, amikor az arcához emelte, hogy elolvassa.
        - Írd alá!- hangzott a rövid parancs.
        Megvetően dobta vissza a papírt, melyen az állt, hogy önként, saját akaratából lép be a polgárháborúba. Az ütés nem érte váratlanul, de nem vesztette el az eszméletét. Hallotta, hogy néhányan felmorajlanak a teremben. A tiszt odatolta a papírt a szomszédjának.
        -Írd alá helyette. Vigyétek innen…

        A lenyugvó nap hosszúra nyújtotta az árnyékokat a terem falán. Kinn az udvaron kamionok zúgtak, menetelő katonák kavarták fel a finom port. Valahonnan idegen népzene szólt keveredve artikulálatlan, részeg férfi-hanggal. Behunyta szemeit s számára, akkor, megszűnt a világ.

Kaptalak.
A nyolcvan éveddel együtt.
Ezernyi emlékeddel,
Bánatoddal
Mit fojtottak beléd.
Fogott már téged nagyúr,
Ivott belőled cseléd.
Egészségre,
Vagy éppen holtnak nyugalmára.
Fogadalomra, Hitre
Barátságra.

Most is téged nézlek.
Mit öntsek beléd?
Életet? Vagy mérget?
Melyik lesz az, amely
A megnyugvást hozza nekem?
Ez a néhány csepp méreg,
Vagy a keserű életem


Mohol, 2006. november 21.

Üres papírlap előttem.
Gondolataim kuszaságait vetném rá.
Vajh minek?
Kinek?
Fájdalomból jutott már neked is.
Mindenkinek.
A szép meg,
kihalt már belőlem.

Te még
talán látod az emlékét.
Hiszel bennem kitartón.
Egyenként szeded a mohás téglákat
melyeket raktam magam köré.
Egyetlen mosollyal szakítasz gátakat
S engeded szabadjára szívem.
Megtűrsz,
szeretsz híven.
Lesel, mikor nem vagyok.
Félsz.
Én meg semmit nem adok cserébe neked.

Nem fogom,
nem foghatom a kezed.
Nem járhatom utad.
Nem láthatom az eged
melyen szemed utánam kutat.
Nem lehetek tiszta víz a pohárban,
hogy szomjad oltanám.
Nem lehetek tavaszi fuvallat,
hogy tincseiddel játszhatnám

Könnycsepp leszek a szemed sarkában.
Kezed hozzám ér majd.
Letöröl talán,
vagy halok meg ajkad forró csókjában

         Az öreg fáradtan törölte meg a szemüvegét. Egész éjszaka éberen őrködött a kikötőben. Nem mintha valaki lopni akarna itt, de már megesett, hogy víz alá nyomtak egy-két ladikot. Sohasem értette meg azokat az embereket, akik élvezettel rongáltak meg dolgokat. Csak úgy, a hecc kedvéért. Kicsit büszke is volt magára, mert amióta ő itt az éjjeliőr, nem történt semmi hasonló. És ez már a harmadik éve

        Szeretett a Tiszaparton. Ezt a helyet meg különösen szerette, itt a kanyarban. Valamikor, még mielőtt kialakították volna a csónakkikötőt, két jókora, kubikosok által kiásott gödör volt ez. Áradás után visszamaradt vízzel, halakkal. Nem egy vasárnapját töltötte el itt horgászva a partot övező nyár- és kőrisfa erdőcsíkban. Még ugyanolyan élénken él az emlékezetében az a hatalmas nyárfa a két gödör között, mint az árnyéka alatt kifogott hét kilós harcsa is.
Nyár volt. Nyár a javából. Az éjszakát is csak az az enyhe szellő segítette átvészelni, amely éjféltájt kezdett el északnyugatról lengedezni.
    -Talán ma sem hoz esőt.- morogta a cigarettától megsárgult bajusza alá. Nem, mintha félt volna, hogy elázik, mivel ott volt a őrbódé, meg a kis kocsmaféleség is, melyet szintén őrzött a napi söradagja fejében, de nem szerette az esőt. Talán valami gyerekkori emlék végett, soha sem beszélt róla senkinek.
Éjjeli tizenegy lehetett amikor a "görbe" bezárta kocsmaajtót. Elszívott még az öreggel egy cigarettát, majd elköszönt ő is.
    - Mán elmész? - kérdezte az öreg, ami a hanglejtéséből, akár konstatáció is lehetett volna.
    - Nem is eggyüt gyüttünk Balázs bátyám. - mosolygott a "görbe". - A négy üveg elég lesz? Aszongyák éccakára se hűl majd le.
    -Elég. Úgyis csak a szúnyogokat riasztgatom vele. - vigyorgott az öreg elégedetten. Szerette a tréfákat. "Osztani" főleg, de nem haragudott meg akkor sem, amikor őt húzták a vékony jégre.
    - Hányra gyüssz reggel? - kérdezte még. Nem mintha választ várt volna, mivel úgy is tudta, hogy ötkor már nyit a lakókocsiból kialakított vendéglő, de megszokásból már, minden este megkérdezte.
    - Maj' meglássa kend…- mosolygott vissza amaz a mopedről és hosszú, kékes-szürke csíkot hagyva maga után elrobogott az éjszakába.
        Az öreg, a gorombán legyalult, fűzfadeszkákból összetákolt asztal mellől ábrándozva nézte a porral keveredő füstfelhőt. Még mindig szerette a kipufogó benzin szagát. Mosolyogva gondolt azokra a régi időkre, amikor még gyerekként, az a néhány motor után futkostak, tele tüdővel felszívva a bódító bűzt.
Beleivott a sörbe, majd lassan nekifogott és összeszedte, a konzervdobozokból készített hamutálcákat. Ő szokta ezt is megcsinálni, meg a széthagyott szemetet is ő szedi össze. Habár itt vigyáznak a rendre az emberek, megesik néha, hogy egy-két hanyagul eldobott cigarettavég "rontja a kilátást", ahogy nagy bölcs szemekkel szokta mondogatni.
        Hatvankét éves volt, de legalább nyolcvannak látszott. Nemigen simogatta a sors. Parasztcsaládban nevelkedett fel és már gyerekfejjel elállították kanásznak. Nyolc sem volt talán, de nem panaszkodott. A többi szegénysorsú gyereknek sem volt jobb sora. Becsülettel dolgozott és ez által nem bántották túlságosan a tanyán. Legényként beállt inasnak a helyi öntödébe. Huszonöt évet nyomott le porban, bűzben, forróságban. Talán emiatt is szeret itt kinn a víz mellett, ahol a csendet csak az álomra készülő madarak hangja töri meg pillanatokra. Ahol hűs szellő járja át a bozontos haját, teletöltve friss levegővel az egyre betegebb tüdejét.
Bírta volna még, de egy elszakadt lánc, egy a lábára zuhanó öttonnás váz, derékba törte az életét. Mindkét lába az "ördögé" lett.
        Nehezen viselte a tehetetlenségét. Egyre elviselhetetlenebb lett a környezetével szemben. Nem tudta elviselni, hogy nem bír már soha lábra állni. A kiszolgáltatottsága nap, mint nap az őrületbe kergette, ahová is magával rántotta az egész családját. A felesége öt évet bírt ki ebben az áldatlan állapotban. A már nagyocska gyerekek idegileg összetörve mentek az édesanyjukkal. Nem beszéltek az óta.
A barátok közül is csak az ital maradt meg hű társnak, mígnem egyszer, a szomszéd városban lévő kórház detoxikálójában ébredt. Rémregényeket mesélt ezekről az időkről, amikor esténkén körül ülték az asztalt a kikötőbe hazatérő horgászokkal, cigarettázgatva, sörözgetve.
Megtanulta tisztelni a magányt. Megtanult élni a nyomorával.

       Virradni kezd. A madarak egyre élénkebben hallatják hangjukat az erdőből. A folyó felszínét, mint a hó, a nyárfa elnyílott virága rejti el. Egy biciklis tűnik fel a töltés tetején. Nem siet. Hátán tömött hátizsák, a kerékpár vázához odakötözött pecák.
    - A Sanyi nem gyütt még? - kérdezi, odaérve az öreghez.
    - A "görbe"? Még nem. Tá' siecc?- kérdezett vissza ásítva az öreg. - Úgyse mén még a hal.
A biciklis elvigyorodott. Leült az öreg melletti padra. - Megvárom.- mondta és rágyújtott ő is.
Nem sokat kellett várniuk. Az ismerős pöfögés szétzavarta az erdő összes madarát. Bukósisakkal a fején, nemsokára a "görbe" is feltűnt a töltés tetején. Már onnan látszott, hogy vigyorgott a két várakozóra.
    - De jó éccakád vót. - szólt oda az öreg, amikor már a motor nem ordibált a fülébe.
    - Ja! - nevetett vissza amaz. - A szokásosat? - kérdezte a biciklist, majd kimérte neki a "rövidet" meg belerakott egy nylonzacskóba négy sört.
    - Nna gyüjjön kee.- szólt az öregnek, amikor magukra maradtak. - Elkísérem fölig. - Megfogta a tolókocsi szarvait és lassan feltolta az öreget a töltésre. Nem beszélgettek az úton. Megvan mindkettőjük baja, minek terhelni vele a másikat.
Egy ideig némán lesték még a vizet, majd az öreg megfogta a kerekeket.
    - Nna, engeggy. Lefelé mán könnyebb lesz. Majd gyüvök estére, ha le nem lőnek.
Egymásra vigyorogtak, azután az öreg elkezdte magát leengedni lassan a töltésoldalon. A "görbe" aggódva nézte.
    - Kiborul eccé. - morogta, csak úgy magának, majd visszaballagott az asztalokhoz.

Mohol, 2006. június 28.

Fogalmam nincs
Miért kellett tollat ragadnom
Mikor foghatnék kalapácsot
Vésőt a kezembe
A földből faraghatnék millió csillagot
Fényes kis fáklyákat az égre
majd lefényképezném a pillanatot
Megpihenhetnék végre

…

Nagyon fáradtnak érzem magam
Napi húsz órát élek
Hármat vegetálok
és egy teljes órát félek
hogy megszakad a lánc

…

Leszarják odaadásom
Átnéznek rajtam nap mint nap
Hülye fejjel tovább csinálom
Adom magam becsülettel
A rúgásokat már nem számlálom

…

A hold sem olyan mint egykoron
A farkas is már másik
Az üvöltés az még a régi
Idegeimre mászik

…

Puskát adnak a kezembe
Golyót már nem kapok
Vigyáznak a fejemre
Valahová még oda kell tenni a koronát

Mohol, 2006. május 25.

Fáj!
Minden!
Elvesztettem minden kincsem.
Téged,
Magam,
Becsületem, ha volt is,
Már régen nincsen
Fakó hétköznappá váltak ünnepeim.
A fogyatkozó lépteket már csak az Úr számlálja,
s ember ki nem találja
vajon hány leszen még.

Zárszámadás?
Megvolt rég.
Mindent a mérlegre tettem.
Minden jót, s rosszat mit cselekedtem.
Az átzüllött éjszakákat,
A léhán elherdált napok tengerét.
Könyörgésed.
Könnyeid,
mit hullajtottál egy emberért.
A vért, mely a kezeimen szárad.
A pillanatot is,
mikor még csókolhattam a szádat.
…

Most?
Az ítéletet várom.