Nem tudta, hogy a fájdalomtól, vagy a becsapódás okozta sokktól vesztette el az eszméletét, de mikor először észhez tért a lárma volt a meghatározó egy újabb zuhanásig. A legközelebbi alkalom már vakító fehérben fogadta, és már azt hitte ez az a fény, melyről oly sokat beszélnek, ám a belenyilalló fájdalomtól visszazuhant a földre. Félrehúzta a takarót.
Bár soha nem sírt, a könnyek most visszatarthatatlanul homályosították el a világot. Visszaesett a párnára és két erős tenyerét homlokára kulcsolva szorította azt, mint aki kifacsarni szeretné belőle a tudatot. A tényt, hogy már soha sem lehet az, aki volt. Megpróbált újból felülni, de túl gyenge volt hozzá. Ösztönösen csupálta volna ki magából az infúziót, de ahhoz sem volt ereje már. Keserűn nézte a lefolyó cseppeket és mindegyikével temette magát, ásta el a világot.

         A keserűség beleivódott a csontjaiba és ezen az sem változtatott, amikor már a szülői házban, ismerős falak közt feküdt. A kórházban mindennapos kötelező tornákat, otthon már elhanyagolta. Hiába könyörgött könnyes szemekkel az édesanyja, vitázott vele elkeseredetten az édesapja, sokszor még a gyógyszereket sem szedte be. Ha olykor rákényszerítették, hogy beleüljön a kerekesszékbe, csak a hiányzó lába helyét bámulta és magában átkozta az életét, a sorsot és megvetőn nézett mindent, ami teljes és ép.
Május vége lehetett, amikor édesapja, mint minden nap belesegítette a kerekesszékbe, hogy letolja a partra. Az évszakhoz viszonyítva elég hűvös volt a levegő. A friss zöldbe öltöző koronákat hűvös szél táncoltatta. Néhány korai sétáló köszönt rájuk, de ő, mint aki nem is hallotta volna őket a szokásos üres tekintettel bámulta a hullámokat.

És akkor tűnt fel Ő!

         Hosszú vörös hajába, amikor beletúrt a hűvös tavaszi szél, mintha lángok úsztak volna utána. És ahogy elsuhant előtte, a jázmin és vanília illatának keveréke, mintha csak kényszerítenék, önkéntelenül fordították utána a fejét. És hosszú idők óta először újra dobbant a szív. Fel sem tűnt neki, hogy a lány, csakúgy, mint ő maga is, egy kerekesszékben haladt el előtte. Talán e tény csak azért nem tűnt fel neki rögtön, mivel a lány széke tarka volt, mint a legvirágosabb mező és elöl még egy kerék helyezkedett el. Hosszú idők óta talán ez volt az első pillanat, amikor nem érezte a keserűséget, amikor nem a saját korlátaira gondolt. Ezután, ami feltűnt neki, hogy a lány egyedül volt. És egy kicsit szégyellte magát, hogy őt, mint egy kisgyereket, az édesapja felügyeli.
Másnap leszakadt az ég. Rég volt már ekkora vihar azon a tájon és ő csak ült a székben és emésztette a vágy, hogy újra érezhesse a lány illatát, láthassa a tűzvörös koronát. Csodálatos módon ez volt az egyetlen érzés benne.
          Hétvégére igazi tavasz köszöntött be. Meleg volt, a szél is langyossá vált. Felült az ágyban, és néhány perc üldögélés után elhatározta megváltja a világot. Felállt, de túl gyenge volt a még megmaradt épp láb. Alig bírta megtartani magát, de nem akart a kerekesszékbe ülni. Az ágyhoz támasztott mankók után nyúlt. Idegenek voltak, de az első lépések megtétele után egyre magabiztosabban sajátította el a járást. Először csak az ágy körül, majd az ablakig. Kinézett a partra. Kereste a lányt, és amikor meglátta a vörös tincseket, ki akarta nyitni az ablakot és belekiáltani a szélbe, hogy bár még csak egyszer látta, mennyire hiányzott neki. De eszébe jutott a sok hete borotválatlan képe inkább riasztaná el a lányt, mint válna előnyére. Bebicegett a fürdőszobába és elkezdte lenyírni a bozontos szakállát. Majd megborotválkozott. Már elfelejtette milyen az, amikor az arcszesz hűs illata pontot tesz a reggelre, megelégedéssel tölti ki a lelket. Kicsit könnyes lett a szeme. Talán e ténytől, talán mert az arcszesz párája kényszerítette rá, de ezek már nem azok a keserű könnyek voltak.
Visszament a szobába és a fáradságtól remegő lábbal leült az ágy szélére.
          Amikor édesapja behozta a reggelijét, mindkettőjüknek könnybe lábadt a szeme, de egyikük sem szólt semmit. Leült a fia mellé, odahúzta vállára a fejét és csak hallgattak hosszú perceken át mindketten. Az ember felállt és odament a szekrény elé. Fia kedvenc ruháit szedte elő, majd rakta mellé az ágyra. Majdnem mindegyik ruhadarab nagy volt rá. A többhavi keserűségbe temetett lét megtette a magáét.
A mankók után nyúlt megint, majd édesapja vigyázó tekintetével kísérve kilépkedett az ebédlőbe.
Amikor az asszony meglátta, lerogyott a legközelebbi székre és hangos zokogásba kezdett. Nézte a gyermekét és patakokban folytak a könnyei. Bennük minden keserűség, öröm, fájdalom és hit. Az ember odahúzott egy széket és ő odaült édesanyja elé és odahajtotta a fejét. Az asszony keblére húzta gyermekét és nem tudta elhagyni a zokogást, ő pedig beleolvadt e hatalmas szeretetbe. Édesapja föléjük hajolt és átölelte mindkettőt és így sírtak, hallgattak ott ebédlő közepén.
          Aznap alig volt a szobájában. Az asszony minden mozdulatát leste és nem győzött a kedvében járni.
Késő délután az édesapja meglepetéssel tért haza. Gyermekkori barátjával állított be, aki az egyik legmenőbb fodrász is a városban. Némán kezeltek le egymással. Mindketten zavarban voltak, de rájött, neki kell megtörni a jeget, hogy a másik ne érezze magát kényelmetlenül. Míg nyírta fekete tincseit, szóba jött minden. A régi szép idők is, de a szomorú jelen is, amiről most tudott beszélni először igazán úgy, hogy ne megvetést érezzen maga iránt.
          Szokatlan módon, másnap ő kérte meg az édesapját, hogy tolja le a partra. A mankókhoz is ragaszkodott. Csendben mentek az úton, de mikor odaértek, nem maradt a székben. Egy öreg gesztenyefa alatti pad mellé érve, a mankók és édesapja segítségével át ült rá. Fájdalomig szívta magába a friss levegőt, majd hangosan fújta ki azt. Úgy érezte minden kilégzéssel megszabadul valami rossztól és minden belégzés új életet hoz felé.
És mint lenni szokott. Jött a végzet! Lángoló vörös hajjal, a tarka verseny-székkel és mosolygott. Majd odaköszönt! Neki! Zavarában majd megfulladt bent akadt levegőtől. A lány, látva zavarát, meg inkább mosolyogni kezdett, majd elsuhant maga után hagyva a vanília és jázmin mézédes illatát.

         Péntek lehetett talán, amikor reggeli után kijelentette, mától egyedül teszi meg délelőtti sétájait.
Mindig ugyanahhoz a padhoz ment, leginkább ugyanabban az időben, csak hogy érezze a lány illatát, belenézhessen smaragdzöld szemébe. A lány meg, mint akit időpontra rendelnek, minden nap megjelent, mosolygott majd elsuhant otthagyva azt a bizonyos illatot, mely tudtán kívül életet mentett.

Mohol, 2016 májusa

        Nem érezte, hogy a bilincs felsérti a bőrt a kezén. Vadul szabadulni akart a szorító kezek közül, végig a kislány rémült tekintetét figyelve. Emberi hangnak nem nevezhető, ami felszakadt, s tört ki belőle, mikor elcibálták onnan, a gyermekét egy idegenhez lökve, hogy kísérje haza a nagyszüleihez.

        Hárman kellettek, hogy a leteperjék. Vadul szidta a rendőröket, az egész rendszert, a háborút, melynek részese kell, hogy legyen, saját akaratán kívül. Gyűlölt mindent és mindenkit. Elsősorban önmagát, amiért volt annyira balga, hogy engedte elfogni magát, amikor tudta, hogy vadásznak az emberekre éjjel- nappal.
        Alig múlt dél. A nap forrón ontotta sugarait a kihalt utcára. Az emberek a sötét ablakokból figyelték, ahogy betuszkolják a rendőrautóba, majd elviszik.
        Az autóbusz már várta a városháza udvarán. Tömve volt emberekkel, akik kíváncsian lesték, hogy melyik szerencsétlent sikerült levadászni még. A félelem, keserűség festette álarc volt mindenki előtt. Tudták, hogy a vesztőhelyre megy ez a járat. Sokaknak egyirányú menetjeggyel.
        Levették róla a bilincseket. Először a kezeiről, majd a lábáról is.
        Hatalmasat rúgott. Az előtte térdelő rendőr törött állkapoccsal repült hátra négylépésnyit. Az egyik kezét is sikerült kiszabadítania a szorításból. Nem gondolkodott. Ösztönösen ütött. Háromszor, majd eszméletét vesztve hullott a porba egy, a gumibottal, a tarkójára kimért hatalmas ütés után.
        Újból felrakták rá a bilincseket, majd feldobták, akár egy krumpliszsákot a busz hátuljába.
        Nem tudta meddig volt eszméletlen. Amikor magához tért, a keserűségen és fájdalmon kívül nem érzett mást csak hányingert. Megpróbált szétnézni, de fejének minden mozdulata újabb fájdalmat okozott és csak erősödött a hányingere. Becsukta a szemét. A kislányra gondolt. A rémült tekintetére, az szőke, göndör fürtökre, melyek, mint az arany csillantak fel a nyári napsütésben. Az öreg házra, melyet többé talán soha sem lát.
        Valaki hozzáért. Ösztönösen húzta össze magát. A tarkójába belenyilalló fájdalomtól
hangosan felnyögött, de ezek a kezek nem ütöttek. Hálásan nézett fel az idegenre, aki megmosta az arcát a por és izzadság, vér bűzös elegyétől.
        - Merre megyünk?- kérdezte rekedten
        - Észak felé. Ott a gyűjtőtábor, onnan dobálnak szét bennünket.- mondta amaz.
        Feltápászkodott a padlóról. Ketten felsegítették egy ülésre. Szétnézett. Ismerős és idegen arcok figyelték. Néhányan köszöntek néma fejbólintással, de senki nem merte megszólítani. Egymás közt is alig beszéltek. Szemükből a félelem, a hitetlenség, a bizonytalanság sugárzott.
Senki sem hitte, hogy vele mindez megtörténhet, de mindegyikük érezte, hogy innen nincs visszaút.
        Összebilincselt kezeivel egy gyűrött cigarettásdobozt halászott elő az ingének a zsebéből. Akkor vette csak észre, hogy a vékony acél, mennyire belevágott a húsába. Mintha csak nem is az ő kezei tartanák a gyűrött dobozt. A felduzzadt ajkaival kihalászott egy szál cigarettát, s remegő ujjakkal gyújtotta meg, nem törődve azzal, hogy az autóbuszban tilos a dohányzás.
        Nem szólt rá senki. Az első, gyenge szívásoktól vért köhögött fel. Keserű megvetéssel köpött a padlóra, majd egy nagyot szívott a füstölgő cigarettába. Megint becsukta a szemeit és megpróbált nem gondolni a világra, nem gondolni a szörnyűségekre, melyek várják.
        Délután öt óra lehetett, amikor megérkeztek a kaszárnyába. Az emberek arcát a félelem szürkére festette, amikor kinyílt a busz eleje. Akkor vette csak észre, hogy az ajtók, az egész út ideje alatt, le voltak lakatolva. A biztonság kedvéért.
        Katonai rendőrök jöttek fel. Felemelte a kezeit, hogy legalább lazítsanak a bilincsek szorításán. Nem törődtek vele. Híre már ideért. Az egyik a fegyverét a fejének szegezte, míg a másik a lánccal összekapcsolta a kezeit szorító bilincseket a lábain lévőkkel. Nem ellenkezett. Nem, mert félt tőlük, jobban már úgysem verhetnék, hanem mert a társai szemében látta a könyörgést, nehogy nekik is bajuk származzon belőle.
        Hagyta, hogy levezessék, mint a vágóhídra készülő marhát a buszról. A lábait összekötő lánc túl rövid volt ahhoz, hogy a busz ajtajában lévő két lépcsőt normálisan meglépni tudja. Megállt, de két erős kéz kilökte a porba. Az orrából elindult a vér és az egészséges, nagy, fehér fogai könnyen harapták át a felduzzadt ajkakat. A keserűség és a fájdalom könnyeket csalt elő, de nem szólt egy szót sem. Csak feküdt a porban és hálát adott az égnek, hogy a szerettei nem látják szenvedését.
        Elsőnek vitték az asztalhoz, ahol pökhendi katonatisztek egy már előre legépelt papírlapot tettek elé. Némelyiknek az arcán kaján vigyor futott végig, amikor az arcához emelte, hogy elolvassa.
        - Írd alá!- hangzott a rövid parancs.
        Megvetően dobta vissza a papírt, melyen az állt, hogy önként, saját akaratából lép be a polgárháborúba. Az ütés nem érte váratlanul, de nem vesztette el az eszméletét. Hallotta, hogy néhányan felmorajlanak a teremben. A tiszt odatolta a papírt a szomszédjának.
        -Írd alá helyette. Vigyétek innen…

        A lenyugvó nap hosszúra nyújtotta az árnyékokat a terem falán. Kinn az udvaron kamionok zúgtak, menetelő katonák kavarták fel a finom port. Valahonnan idegen népzene szólt keveredve artikulálatlan, részeg férfi-hanggal. Behunyta szemeit s számára, akkor, megszűnt a világ.

         Az öreg fáradtan törölte meg a szemüvegét. Egész éjszaka éberen őrködött a kikötőben. Nem mintha valaki lopni akarna itt, de már megesett, hogy víz alá nyomtak egy-két ladikot. Sohasem értette meg azokat az embereket, akik élvezettel rongáltak meg dolgokat. Csak úgy, a hecc kedvéért. Kicsit büszke is volt magára, mert amióta ő itt az éjjeliőr, nem történt semmi hasonló. És ez már a harmadik éve

        Szeretett a Tiszaparton. Ezt a helyet meg különösen szerette, itt a kanyarban. Valamikor, még mielőtt kialakították volna a csónakkikötőt, két jókora, kubikosok által kiásott gödör volt ez. Áradás után visszamaradt vízzel, halakkal. Nem egy vasárnapját töltötte el itt horgászva a partot övező nyár- és kőrisfa erdőcsíkban. Még ugyanolyan élénken él az emlékezetében az a hatalmas nyárfa a két gödör között, mint az árnyéka alatt kifogott hét kilós harcsa is.
Nyár volt. Nyár a javából. Az éjszakát is csak az az enyhe szellő segítette átvészelni, amely éjféltájt kezdett el északnyugatról lengedezni.
    -Talán ma sem hoz esőt.- morogta a cigarettától megsárgult bajusza alá. Nem, mintha félt volna, hogy elázik, mivel ott volt a őrbódé, meg a kis kocsmaféleség is, melyet szintén őrzött a napi söradagja fejében, de nem szerette az esőt. Talán valami gyerekkori emlék végett, soha sem beszélt róla senkinek.
Éjjeli tizenegy lehetett amikor a "görbe" bezárta kocsmaajtót. Elszívott még az öreggel egy cigarettát, majd elköszönt ő is.
    - Mán elmész? - kérdezte az öreg, ami a hanglejtéséből, akár konstatáció is lehetett volna.
    - Nem is eggyüt gyüttünk Balázs bátyám. - mosolygott a "görbe". - A négy üveg elég lesz? Aszongyák éccakára se hűl majd le.
    -Elég. Úgyis csak a szúnyogokat riasztgatom vele. - vigyorgott az öreg elégedetten. Szerette a tréfákat. "Osztani" főleg, de nem haragudott meg akkor sem, amikor őt húzták a vékony jégre.
    - Hányra gyüssz reggel? - kérdezte még. Nem mintha választ várt volna, mivel úgy is tudta, hogy ötkor már nyit a lakókocsiból kialakított vendéglő, de megszokásból már, minden este megkérdezte.
    - Maj' meglássa kend…- mosolygott vissza amaz a mopedről és hosszú, kékes-szürke csíkot hagyva maga után elrobogott az éjszakába.
        Az öreg, a gorombán legyalult, fűzfadeszkákból összetákolt asztal mellől ábrándozva nézte a porral keveredő füstfelhőt. Még mindig szerette a kipufogó benzin szagát. Mosolyogva gondolt azokra a régi időkre, amikor még gyerekként, az a néhány motor után futkostak, tele tüdővel felszívva a bódító bűzt.
Beleivott a sörbe, majd lassan nekifogott és összeszedte, a konzervdobozokból készített hamutálcákat. Ő szokta ezt is megcsinálni, meg a széthagyott szemetet is ő szedi össze. Habár itt vigyáznak a rendre az emberek, megesik néha, hogy egy-két hanyagul eldobott cigarettavég "rontja a kilátást", ahogy nagy bölcs szemekkel szokta mondogatni.
        Hatvankét éves volt, de legalább nyolcvannak látszott. Nemigen simogatta a sors. Parasztcsaládban nevelkedett fel és már gyerekfejjel elállították kanásznak. Nyolc sem volt talán, de nem panaszkodott. A többi szegénysorsú gyereknek sem volt jobb sora. Becsülettel dolgozott és ez által nem bántották túlságosan a tanyán. Legényként beállt inasnak a helyi öntödébe. Huszonöt évet nyomott le porban, bűzben, forróságban. Talán emiatt is szeret itt kinn a víz mellett, ahol a csendet csak az álomra készülő madarak hangja töri meg pillanatokra. Ahol hűs szellő járja át a bozontos haját, teletöltve friss levegővel az egyre betegebb tüdejét.
Bírta volna még, de egy elszakadt lánc, egy a lábára zuhanó öttonnás váz, derékba törte az életét. Mindkét lába az "ördögé" lett.
        Nehezen viselte a tehetetlenségét. Egyre elviselhetetlenebb lett a környezetével szemben. Nem tudta elviselni, hogy nem bír már soha lábra állni. A kiszolgáltatottsága nap, mint nap az őrületbe kergette, ahová is magával rántotta az egész családját. A felesége öt évet bírt ki ebben az áldatlan állapotban. A már nagyocska gyerekek idegileg összetörve mentek az édesanyjukkal. Nem beszéltek az óta.
A barátok közül is csak az ital maradt meg hű társnak, mígnem egyszer, a szomszéd városban lévő kórház detoxikálójában ébredt. Rémregényeket mesélt ezekről az időkről, amikor esténkén körül ülték az asztalt a kikötőbe hazatérő horgászokkal, cigarettázgatva, sörözgetve.
Megtanulta tisztelni a magányt. Megtanult élni a nyomorával.

       Virradni kezd. A madarak egyre élénkebben hallatják hangjukat az erdőből. A folyó felszínét, mint a hó, a nyárfa elnyílott virága rejti el. Egy biciklis tűnik fel a töltés tetején. Nem siet. Hátán tömött hátizsák, a kerékpár vázához odakötözött pecák.
    - A Sanyi nem gyütt még? - kérdezi, odaérve az öreghez.
    - A "görbe"? Még nem. Tá' siecc?- kérdezett vissza ásítva az öreg. - Úgyse mén még a hal.
A biciklis elvigyorodott. Leült az öreg melletti padra. - Megvárom.- mondta és rágyújtott ő is.
Nem sokat kellett várniuk. Az ismerős pöfögés szétzavarta az erdő összes madarát. Bukósisakkal a fején, nemsokára a "görbe" is feltűnt a töltés tetején. Már onnan látszott, hogy vigyorgott a két várakozóra.
    - De jó éccakád vót. - szólt oda az öreg, amikor már a motor nem ordibált a fülébe.
    - Ja! - nevetett vissza amaz. - A szokásosat? - kérdezte a biciklist, majd kimérte neki a "rövidet" meg belerakott egy nylonzacskóba négy sört.
    - Nna gyüjjön kee.- szólt az öregnek, amikor magukra maradtak. - Elkísérem fölig. - Megfogta a tolókocsi szarvait és lassan feltolta az öreget a töltésre. Nem beszélgettek az úton. Megvan mindkettőjük baja, minek terhelni vele a másikat.
Egy ideig némán lesték még a vizet, majd az öreg megfogta a kerekeket.
    - Nna, engeggy. Lefelé mán könnyebb lesz. Majd gyüvök estére, ha le nem lőnek.
Egymásra vigyorogtak, azután az öreg elkezdte magát leengedni lassan a töltésoldalon. A "görbe" aggódva nézte.
    - Kiborul eccé. - morogta, csak úgy magának, majd visszaballagott az asztalokhoz.

Mohol, 2006. június 28.