Az öreg fáradtan törölte meg a szemüvegét. Egész éjszaka éberen őrködött a kikötőben. Nem mintha valaki lopni akarna itt, de már megesett, hogy víz alá nyomtak egy-két ladikot. Sohasem értette meg azokat az embereket, akik élvezettel rongáltak meg dolgokat. Csak úgy, a hecc kedvéért. Kicsit büszke is volt magára, mert amióta ő itt az éjjeliőr, nem történt semmi hasonló. És ez már a harmadik éve

        Szeretett a Tiszaparton. Ezt a helyet meg különösen szerette, itt a kanyarban. Valamikor, még mielőtt kialakították volna a csónakkikötőt, két jókora, kubikosok által kiásott gödör volt ez. Áradás után visszamaradt vízzel, halakkal. Nem egy vasárnapját töltötte el itt horgászva a partot övező nyár- és kőrisfa erdőcsíkban. Még ugyanolyan élénken él az emlékezetében az a hatalmas nyárfa a két gödör között, mint az árnyéka alatt kifogott hét kilós harcsa is.
Nyár volt. Nyár a javából. Az éjszakát is csak az az enyhe szellő segítette átvészelni, amely éjféltájt kezdett el északnyugatról lengedezni.
    -Talán ma sem hoz esőt.- morogta a cigarettától megsárgult bajusza alá. Nem, mintha félt volna, hogy elázik, mivel ott volt a őrbódé, meg a kis kocsmaféleség is, melyet szintén őrzött a napi söradagja fejében, de nem szerette az esőt. Talán valami gyerekkori emlék végett, soha sem beszélt róla senkinek.
Éjjeli tizenegy lehetett amikor a "görbe" bezárta kocsmaajtót. Elszívott még az öreggel egy cigarettát, majd elköszönt ő is.
    - Mán elmész? - kérdezte az öreg, ami a hanglejtéséből, akár konstatáció is lehetett volna.
    - Nem is eggyüt gyüttünk Balázs bátyám. - mosolygott a "görbe". - A négy üveg elég lesz? Aszongyák éccakára se hűl majd le.
    -Elég. Úgyis csak a szúnyogokat riasztgatom vele. - vigyorgott az öreg elégedetten. Szerette a tréfákat. "Osztani" főleg, de nem haragudott meg akkor sem, amikor őt húzták a vékony jégre.
    - Hányra gyüssz reggel? - kérdezte még. Nem mintha választ várt volna, mivel úgy is tudta, hogy ötkor már nyit a lakókocsiból kialakított vendéglő, de megszokásból már, minden este megkérdezte.
    - Maj' meglássa kend…- mosolygott vissza amaz a mopedről és hosszú, kékes-szürke csíkot hagyva maga után elrobogott az éjszakába.
        Az öreg, a gorombán legyalult, fűzfadeszkákból összetákolt asztal mellől ábrándozva nézte a porral keveredő füstfelhőt. Még mindig szerette a kipufogó benzin szagát. Mosolyogva gondolt azokra a régi időkre, amikor még gyerekként, az a néhány motor után futkostak, tele tüdővel felszívva a bódító bűzt.
Beleivott a sörbe, majd lassan nekifogott és összeszedte, a konzervdobozokból készített hamutálcákat. Ő szokta ezt is megcsinálni, meg a széthagyott szemetet is ő szedi össze. Habár itt vigyáznak a rendre az emberek, megesik néha, hogy egy-két hanyagul eldobott cigarettavég "rontja a kilátást", ahogy nagy bölcs szemekkel szokta mondogatni.
        Hatvankét éves volt, de legalább nyolcvannak látszott. Nemigen simogatta a sors. Parasztcsaládban nevelkedett fel és már gyerekfejjel elállították kanásznak. Nyolc sem volt talán, de nem panaszkodott. A többi szegénysorsú gyereknek sem volt jobb sora. Becsülettel dolgozott és ez által nem bántották túlságosan a tanyán. Legényként beállt inasnak a helyi öntödébe. Huszonöt évet nyomott le porban, bűzben, forróságban. Talán emiatt is szeret itt kinn a víz mellett, ahol a csendet csak az álomra készülő madarak hangja töri meg pillanatokra. Ahol hűs szellő járja át a bozontos haját, teletöltve friss levegővel az egyre betegebb tüdejét.
Bírta volna még, de egy elszakadt lánc, egy a lábára zuhanó öttonnás váz, derékba törte az életét. Mindkét lába az "ördögé" lett.
        Nehezen viselte a tehetetlenségét. Egyre elviselhetetlenebb lett a környezetével szemben. Nem tudta elviselni, hogy nem bír már soha lábra állni. A kiszolgáltatottsága nap, mint nap az őrületbe kergette, ahová is magával rántotta az egész családját. A felesége öt évet bírt ki ebben az áldatlan állapotban. A már nagyocska gyerekek idegileg összetörve mentek az édesanyjukkal. Nem beszéltek az óta.
A barátok közül is csak az ital maradt meg hű társnak, mígnem egyszer, a szomszéd városban lévő kórház detoxikálójában ébredt. Rémregényeket mesélt ezekről az időkről, amikor esténkén körül ülték az asztalt a kikötőbe hazatérő horgászokkal, cigarettázgatva, sörözgetve.
Megtanulta tisztelni a magányt. Megtanult élni a nyomorával.

       Virradni kezd. A madarak egyre élénkebben hallatják hangjukat az erdőből. A folyó felszínét, mint a hó, a nyárfa elnyílott virága rejti el. Egy biciklis tűnik fel a töltés tetején. Nem siet. Hátán tömött hátizsák, a kerékpár vázához odakötözött pecák.
    - A Sanyi nem gyütt még? - kérdezi, odaérve az öreghez.
    - A "görbe"? Még nem. Tá' siecc?- kérdezett vissza ásítva az öreg. - Úgyse mén még a hal.
A biciklis elvigyorodott. Leült az öreg melletti padra. - Megvárom.- mondta és rágyújtott ő is.
Nem sokat kellett várniuk. Az ismerős pöfögés szétzavarta az erdő összes madarát. Bukósisakkal a fején, nemsokára a "görbe" is feltűnt a töltés tetején. Már onnan látszott, hogy vigyorgott a két várakozóra.
    - De jó éccakád vót. - szólt oda az öreg, amikor már a motor nem ordibált a fülébe.
    - Ja! - nevetett vissza amaz. - A szokásosat? - kérdezte a biciklist, majd kimérte neki a "rövidet" meg belerakott egy nylonzacskóba négy sört.
    - Nna gyüjjön kee.- szólt az öregnek, amikor magukra maradtak. - Elkísérem fölig. - Megfogta a tolókocsi szarvait és lassan feltolta az öreget a töltésre. Nem beszélgettek az úton. Megvan mindkettőjük baja, minek terhelni vele a másikat.
Egy ideig némán lesték még a vizet, majd az öreg megfogta a kerekeket.
    - Nna, engeggy. Lefelé mán könnyebb lesz. Majd gyüvök estére, ha le nem lőnek.
Egymásra vigyorogtak, azután az öreg elkezdte magát leengedni lassan a töltésoldalon. A "görbe" aggódva nézte.
    - Kiborul eccé. - morogta, csak úgy magának, majd visszaballagott az asztalokhoz.

Mohol, 2006. június 28.