Eljöttem barátom. Megint.

Lesütött szemmel, mert érzem szemrehányásod súlyát, amiért oly ritkán fordulok meg nálad. Szememre ezt ne vesd. Nem szeretem e tájat.
Nem szeretem e kies némaságot, még akkor sem ha szebbnél szebb virág díszeleg az utak mentén, ontva bódító illatát az alig lengedező szélben. Még akkor sem, amikor ilyen szépen süt a nap, egy kis meleget lopva az ember szívébe, csalóka ábrándokat, hogy a tél talán el sem jön az idén. A tél, melyet oly nagyon szerettünk mind a ketten gyermekkorunkban.

Emlékszel, mikor a szánkókkal a töltés oldalán versenyeztünk, kacagva, hemperegve a hófehér hóban? Szegény anyáink, mennyit szidtak bennünket, hogy csurom vizesen értünk haza! De kit érdekelt ez akkor?

Vagy arra, amikor beleszakadtam a vadonatúj csízmámmal a Tiszába? Azt hiszem, születésnapom volt akkor. Nem emlékszem pontosan, csak arra, hogy nem mertünk hazamenni, mert az öreg Kelemen szíjat hasít a hátunkból, így hát nagyanyádéknál a kemence mellett szárítkoztam. Te meg csak röhögtél, amikor nagyapád belém erőltette életem legelső pálinkáját. Még most is kiráz a hideg, amikor rá gondolok.

Jól van, neked nem hazudhatok, amióta nagy lettem, meglopom néha a barackost. Csak egy kicsit. Az íze véget. Tudod, hogy soha nem szerettem kimagozni, meg a lekvár sem a legnagyobbik kedvencem…

Rágyújtunk még egyre? Erről a cigarettáról mindig az jut az eszembe, hogy neked sohasem volt, vagy ha mégis, akkor is kértél. Látod, most is hoztam. Na nem az a nemesebb fajta, de nekünk megteszi ez is. Nem vagyunk mi úri gyerekek. Jó volt nekünk az eldobott cigarettavég is egykoron.

Tudod mit becsülök benned? Még az a koszos cigarettavég első szívását is átengedted nekem. Ott, azon a helyen is.

Nem szívesen emlékszem vissza azokra az időkre. Pokol volt az maga, de hát ezt te is jól tudod. Épphogy csak megúsztuk épp bőrrel..

Azután senki sem tudott megérteni bennünket. Magányunkat, nyomorunkat senki észre nem akarta venni. De mi tudtuk igaz minden kilőtt golyó, mindegyik megölt ember, minden vérző seb. Azt is, hogy új csatát kell vívnunk. Most önmagunkkal. Fel kell dolgozni valahogy ezeket a borzalmakat és megtalálni helyünket.

Nekem talán könnyebb volt, vagy csak kitartóbb volt a környezetem velem szemben. Talán, én egy járhatóbb utat választottam, de Isten a tanúm, nem tudom melyikünknek jobb most. Lehet, hogy neked volt igazad, amikor ezt az utat választottad. Ki tudja..

Ilyentájt, engem még gyötörnek az emlékek.

Mennem kell barátom. A gyerekek már türelmetlenek. Tudod, hogy van ez. Felnőnek lassan, az ember meg csak csodálkozik. Észre sem veszi és már megöregedett.

Meggyújtom még ezt a cigit neked. Itt lesz a megszokott helyen, balról, a fejfádon.

Mohol, 2005. Október 29

mikor egy emlék újra éled
megdobban a szív
és hív

Csillogó ködfátyol öltöztet fákat
hófehér gyöngykabátba.
Szégyenlősen hull alá félénk hópehely.
Jég roppan az esti sétám súlya alatt,
mikor az öreg platánok alatt megyek el.

Rézrozsdás kandeláberek fénye fest
árnyékot a házak köré.
Fáradt madár ül a zúzmarás ágon.
A múlton mereng, talán ő is, miközben
én, a fagyos utcák sorát járom

Forró leheletem száll, mint halvány
ködfelhő, az ég felé.
Decemberi szél kutat kopott kabátom zsebében.
Néhány kacat csak, s a hideg kezem, mit ott talál,
melyet most rejtettem oda éppen.

Csillag-gyermekeit gyűjtögető hold
bújik elő a felhők mögül.
A toronyórán, versenyt futnak egymással a percek.
Utolsó napjait járja már az év, utolsó napjai ezek
fagyos Decembernek


Mohol, 2007 decembere

 
kopott kabátba
öltözik a tarka rét
hulló falevél
tekint még az ég felé
megpihenni tér
egy valótlan álom is
s pecsétet nyom rá
halványuló messzeség
 
mohol 2016. November 5.

sárguló avart
kerget reménytelenül
egy néma árnyék
s a hasztalan játékra
kókadt fűcsomó figyel

mohol, 2016. november 4.

bátortalanul
legördülő könnycseppet
mos a hűs eső
vadul zakatol a szív
s a két erőtlen kézben
gyújtatlan mécses pihen

mohol, 2016. november 2.

Csendes lépteket
ringat a hűvös esti szél,
s míg kedves emlékek
ölelik át a megfáradt vándort,
az aranysárga avart
mécsesek pislákoló lángja festi
felejthetetlenné.
 
Tisztelet ural
minden csendben megtett lépést.
Könnyeket csal elő
fáradt szemekbe a bánatos szív.
Lehajtott fővel áll meg
egy pillanatra a rohanó idő,
majd halk imára hív.

Mohol, 2016. Október 31.

sűrű köd nyugszik
a még kihalt utcákon
üres léptekbe
lépek kenyérért menet
tenyeremben világom

mohol, 2016. október 23.