Csillogó ködfátyol öltöztet fákat
hófehér gyöngykabátba.
Szégyenlősen hull alá félénk hópehely.
Jég roppan az esti sétám súlya alatt,
mikor az öreg platánok alatt megyek el.

Rézrozsdás kandeláberek fénye fest
árnyékot a házak köré.
Fáradt madár ül a zúzmarás ágon.
A múlton mereng, talán ő is, miközben
én, a fagyos utcák sorát járom

Forró leheletem száll, mint halvány
ködfelhő, az ég felé.
Decemberi szél kutat kopott kabátom zsebében.
Néhány kacat csak, s a hideg kezem, mit ott talál,
melyet most rejtettem oda éppen.

Csillag-gyermekeit gyűjtögető hold
bújik elő a felhők mögül.
A toronyórán, versenyt futnak egymással a percek.
Utolsó napjait járja már az év, utolsó napjai ezek
fagyos Decembernek


Mohol, 2007 decembere

Csendes lépteket
ringat a hűvös esti szél,
s míg kedves emlékek
ölelik át a megfáradt vándort,
az aranysárga avart
mécsesek pislákoló lángja festi
felejthetetlenné.
 
Tisztelet ural
minden csendben megtett lépést.
Könnyeket csal elő
fáradt szemekbe a bánatos szív.
Lehajtott fővel áll meg
egy pillanatra a rohanó idő,
majd halk imára hív.

Mohol, 2016. Október 31.

Kopottas kabátba öltözik a táj.
Görnyedt háttal tűnik a nyár csendben el.
Sínek közt tétován legelésző nyáj,
Melyet sem juhász, sem puli nem terel.
 
Kóró hajlik a hűvös őszi szélben,
Mint aki rejtett kincsek után kutat.
Cickány fut át a poros úton éppen.
Félénken szedeget elszórt magvakat.
 
Bodzafa hullajt el nem sírt könnyeket
Megfáradni látszik az öreg nyár is,
Koronáján egyre több a korhadt ág.
 
Szürke felhők hoznak hűvös cseppeket,
S a múló nyári égbolt kesereg, hisz
Mint mindig, úgy, az idén is megcsalták.

Mohol, 2016. Szeptember 19.

Hamis ígéretek törnek ketté.
Szürkévé válik smaragdszín tenger.
Megsárgult falevélen ébred egy újabb hajnal,
Melybe fáradtan lép bele az ember.

Esthajnalcsillag nézi le fagyosan a tájat,
Álmokba fest egy újabb álmot a képzelet.
Kopottas kabátról szakad le egy kettétört gomb,
Míg olyan lépcsőt mászok, mely már sehová nem vezet.

Elvesztegetett pillanatok kiáltása nyomaszt.
Igaz hangok után kutat megcsömörlött lét.
E vércsepp és e köpés közt, itt keressetek.
Valahol itt hagytam el magam, itt nézzetek szét.

Mohol, 2014.November 26.

Elfojtott vágyak felett hullajtanál könnyeket,
míg két sikoly közé ékelődő kín gyötör.
Múltad, s legbelül érzed, jövődön lesz úrrá a rettegés,
hol tested emészti fájdalom, s lelked helyén egy üres gödör.

Újrakezdenéd, de rájössz, ugyanaz az út a talpad alatt.
Megkövült emlékeid között keresel valamit,
majd hagyod rá, csak mert ugyanúgy fáj minden pillanat.

Összemosódott álmok tébolyában fetreng a jelen.
Menekülnél, vakon gázolva át mindenen,

aztán zuhansz megint a porba, hisz túl rövid a lánc a bilincseken.

Mohol, 2014. Augusztus 27.

felelőtlenül megtett ígéreteket
égetni el elkárhozott lelkek tüzén
megtalálni a rég elfelejtett csendet
megfürödni a napban s ébredni üdén

rablánc vájta erekből patakzó jajszót
változtatni át ringatózó dallammá
kiszabadítani börtönéből a jót
mely talán a békém s a békéd hozhatná

és szabad utat adni az értelemnek
új álmokat szőni egy csendes éjszakán
nem félni ha elfojtott vágyak születnek
s válnak valóra a teremtés asztalán

érezni azt hogy minden hang igazat szól
s hogy mindennek így kell lennie így van jól

mohol, 2014. április 16.

vissza kellene menni
megkeresni azt a helyet
ahol a lantot letettem egyszer...

találni ott néhány elfelejtett szót
s összefonni őket mezőn szétszórt hangok tincseivel
dalba fogni a pillanatot
ódát zengeni a viharos szélbe
melyben benne lenne a világ összes vétke
s elengedni azt ha már minden készen
hadd járják be a világot kéz a kézben

bánat csokrába tűzni néhány csillagot
megtalálni azt a könnyekkel átitatott papírlapot
melyre a lelkem festettem le régen
(ott van az, összegyűrve, valaki zsebében)
az ígéreteket melyek eltűntek jóban
hamis szavakat melyek elhitették velem hogy minden jól van
és az utat melyről letértem akkor

vissza kellene menni de túl rövid a lánc
s a karót melyhez kötve van mélyen elnyelte a föld
hamuvá lett a láng, szürkévé az örökzöld

Mohol, 2013. November 17.

Sötétszürke felhők mögé bújt a nap.
Igába tört marhák, rút csúszómászók,
Önámítón álszent templomba járók
Hadát hagyva poshadni maga alatt.

Hétrét görnyedt múlt dörzsöli tenyerét.
cserepes ajkával jóízűt csettint
És ahogy az már lenni is szokott, mint
Féreg fúr meg most ültetett csemetét.

Beidegződött léptekkel tűnik el,
Rabláncot ölt magára a szabadság.
S míg létek felett lesz úrrá zavartság,
a jövő sötét cellában vesztegel.

Álmokat változtat az idő köddé
Majd tünteti el azt. Most s mindörökké.

Mohol, 2013 Május 14.

Kavicsok XXI.

Vonaglik a toll, mint elmém gondolat-tengeren.
Szürke dallamot zakatol a szív.
Bár tudja, nem jól van ez így,
Nem dobban.
Magatehetetlen

------o------

Megfertőzött világban élősködő marhák
Dogmáját akarják fejembe verni.
( a rablánc már nem elég )
Miközben értékes elmék hullnak porba,
Agymosásos kultúra mérgez lelket.
Művirág díszít szakadt kartonkoporsót,
S az ember, már sírni se merhet.

------o------

Virtuális vérbe fagyva döf belém
Még egy tőrt a gondolat:
Egy bezárt kör,
S alacsony származásom gátol,
Hogy alkossak maradandó dolgokat
Nem tehetek róla.
Apám szegény ember volt.
Becsületes.

Mohol, 2010. január 16.