Önző tán a cél,
kisajátítani akar.
Embert,
szívet,
most rögtön,
hamar.

Nincs idő elég.
Érzed,
hogy közel a vég.
A most kell!
Nem számít jövő,
az sem, hogy
mi volt rég.

Szakítasz kiéhezve
az életből
percet,
és órákig nézed.
Kérdezed magadtól,
tényleg ez kellett?
Majd nyúlsz
egy másik után.

Bután nézel
képébe a napnak.
Farkasok üvöltenek,
a torkod után kapnak.
Megrágnak,
cafatokban hagynak.
Véresen,
sárguló emlékképek között.
Észre sem veszed,
a magányod zöldbe öltözött.
Új hajtás nő
a megkeményedett kéreg mögül,
szíved letörné, de
elméd tudja,
nem sikerül.

Élhetnél
Életet,
de a perceket
lopod.
Gyűjtöd őket.
Évekké halmozod,
és, ha majd tele lesz a dobozod,
átkozol
minden percet,
pillanatot,

magad,
mert utánad
semmi sem marad.
csak egy keserű íz a szádban
mely megöli lelked.

Ezredszer talán

Mohol, 2007 Júliusa

Kaptalak.
A nyolcvan éveddel együtt.
Ezernyi emlékeddel,
Bánatoddal
Mit fojtottak beléd.
Fogott már téged nagyúr,
Ivott belőled cseléd.
Egészségre,
Vagy éppen holtnak nyugalmára.
Fogadalomra, Hitre
Barátságra.

Most is téged nézlek.
Mit öntsek beléd?
Életet? Vagy mérget?
Melyik lesz az, amely
A megnyugvást hozza nekem?
Ez a néhány csepp méreg,
Vagy a keserű életem


Mohol, 2006. november 21.

Üres papírlap előttem.
Gondolataim kuszaságait vetném rá.
Vajh minek?
Kinek?
Fájdalomból jutott már neked is.
Mindenkinek.
A szép meg,
kihalt már belőlem.

Te még
talán látod az emlékét.
Hiszel bennem kitartón.
Egyenként szeded a mohás téglákat
melyeket raktam magam köré.
Egyetlen mosollyal szakítasz gátakat
S engeded szabadjára szívem.
Megtűrsz,
szeretsz híven.
Lesel, mikor nem vagyok.
Félsz.
Én meg semmit nem adok cserébe neked.

Nem fogom,
nem foghatom a kezed.
Nem járhatom utad.
Nem láthatom az eged
melyen szemed utánam kutat.
Nem lehetek tiszta víz a pohárban,
hogy szomjad oltanám.
Nem lehetek tavaszi fuvallat,
hogy tincseiddel játszhatnám

Könnycsepp leszek a szemed sarkában.
Kezed hozzám ér majd.
Letöröl talán,
vagy halok meg ajkad forró csókjában

Lassú esőcseppek törlik a port
Sárguló falevélről.
Szél játszik vadul a ház előtti fával.
Tarka tegnapok cserélik fel helyüket
A szürkére festett mával.
Ősz lesz.
Borrá válik az édes szőlő,
Megfakul a pázsit odakünn a réten.
Vándormadarak viszik messzire álmom,
Melyet álmodtam az imént éppen.

Benne Te,
Én
És a végtelennek tűnő nyár…

Ne szólj most!
Tudom,
Mindennek vége már.

Mohol, 2006 szeptembere

Fogalmam nincs
Miért kellett tollat ragadnom
Mikor foghatnék kalapácsot
Vésőt a kezembe
A földből faraghatnék millió csillagot
Fényes kis fáklyákat az égre
majd lefényképezném a pillanatot
Megpihenhetnék végre

…

Nagyon fáradtnak érzem magam
Napi húsz órát élek
Hármat vegetálok
és egy teljes órát félek
hogy megszakad a lánc

…

Leszarják odaadásom
Átnéznek rajtam nap mint nap
Hülye fejjel tovább csinálom
Adom magam becsülettel
A rúgásokat már nem számlálom

…

A hold sem olyan mint egykoron
A farkas is már másik
Az üvöltés az még a régi
Idegeimre mászik

…

Puskát adnak a kezembe
Golyót már nem kapok
Vigyáznak a fejemre
Valahová még oda kell tenni a koronát

Mohol, 2006. május 25.

Nem köthetlek magamhoz.
Mint szelet sem lehet
a viharban kidöntött fához.
Vagy ahogy hozzáláncolni
nem lehet a tegnapot
a keserű mához.

Elengedlek.
Szárnyalj szabadon!
Menj, ha már nem kell a dallam,
s én leteszem gitárom.
Hangját ne is halljam
soha többé már.

Mohol, 2006. március 24.

Szakad.
Unalmasan, kitartón.
Vesémig hatol a nedvesség,
És hiába a kedvesség,
Szomorkás a hangulatom.

Hallgatom
A lezúduló cseppeket.
Hangjuk lassan dübörgéssé válik.
Szívem átveszi a ritmust,
Egy új zenét játszik,
Egy balladát dúdol.
Bár arcomon nem látszik,
Sírok legbelül.

Szeptember van.
Életemben is talán.
Az árnyékok megnyúlnak
A kopottas házak falán,
Lépéseim lelassulnak.
Nem hajt már engem semmi,
Bár szerettem volna lenni
Egy boldog pillanat.

Az eső pedig csak szakad.
Unalmasan, kitartón.
Vesémig hatol a nedvesség,
És hiába a kedvesség,
Elhagynak az álmaim.

Mohol, 2005. szeptember 20

Könnyeket láttam apám szemében.
Mellette jó anyám csendben sírt.
Némán üldögéltünk a konyhában,
S néztünk egy darab újságpapírt.

- Petőfi szebben nem írta volna meg,
Suttogja, s takarja két szemét.
Kérges kezei megremegnek közben.
Zavartan igazgatja szemüvegét.
És csak ülünk ottan.
Mindenki büszke
Arra a néhány kinyomtatott szóra,
Melyeket
Anyám olvasott a csendbe,
Alig hallhatóra.


Mohol, 2005. szeptembere

Csak egy elérhetetlen álom maradsz nekem
Halkan suhanó a még csendesebb éjszakában,
Ahol az árnyak pajkos játékot játszanak velem
Ablakomon átszűrődő Holdnak homályában.

Vigyorogva nézik ezt a reménytelen álmot,
Melyben csendben fekszünk egymás mellett,
S bámuljuk azt a sóhajt, mely az égbe szállott.
Ragyogó nyomot hagyva, törte meg a csendet

Megpihen a milliónyi fényes csillag között
Kajánul vigyorogva rám, suttogván nekem:
Barátom, hozzám már neked semmi közöd,
S tűnik el, és visz magával mindent, ami szép

Egy csalóka álmot, melyben itt voltál velem
Te, ez a gyengéd sóhaj, és a csillagos ég

Mohol, 2005. augusztus 15.

Egy autó suhan el mellettem
Amott a porban egy vérző szív,
Vén gyilkos, fuldokló kacajjal
Egy koszos sikátorba hív

Félkarú gyermek, vidáman kacagva
Tarka pillangót zavar
Megkopogtatják a vállam…
Egy tüdőrákos cigarettát akar

Eltorzult arcú kismama
Meg nem született gyermeke után sír
Mellette egy részeg sofőr
Taxiba szállna, de menni alig bír

Vén cigány asszony állít meg
Tenyeremből jósolni akar
Hátam mögött egy zsebmetsző
Vigyorog kajánul. Megzavar

Torz képétől megijedek
Fejem vesztve, botladozva futok
Átgázolok mindenen veszetten
Egy sarki lámpa fénye alá jutok

S ott egy utcalány szól alig érthetőn
Miközben hercege eljöttét várja:
Ne csodálkozz ember, hiszen ez itt
A kettétört álmok Boulevardja

Ada, 2005. június 14.