Mint űzött vad

Mint egy űzött vad, félek
Fejem zúg, szemeim égnek,
Menekülök, de nem tudom mitől
Egy emlék tör rám. Megfojt, megöl.

Egy anya, halott fia felett,
Kinek két üreg, szemei helyett.
Egy anya, összetört szívével,
Kezében fia véres fejével.

Körülöttem, fejek, lábak, kezek,
Kiégett házak, kínt üvöltő lelkek,
Kacagó gyilkosok, tankok sokasága,
Egy kislány vért fagyasztó kiáltása.

Megerőszakolt anyák s lányok százai,
Kiknek a halál, már a megváltást jelenti.
Csont-sovány apák és fiúk tehetetlenül,
Lesve azt, hogy a sor rájuk mikor kerül.

Karon-ülő csecsemők földön heverve.
Könnyeik, hangjuk, porral keveredve.
Poklok- pokla, de megállni nem lehet.
Golyók üvöltve zúgnak el a fejek felett.

S mint sebzett vad, még ma is rohanok,
Űzve szörnyű emlékektől, olykor felbukok.
Meddig még?! Már örökké futni kell?
Csak egy gúnyos kacaj, de senki nem felel.

Mohol, 2005. Április 6.

Valamikor régen,
Nap és Hold,
Együtt járt az égen,
S napnak gyermekei,
Onták forróságot,
Tüzükkel okozva vészt,
Embereknek vakságot.

Látván kegyetlen pusztítást,
A Hold megkönyörül,
Jajgató embereken, s
Száját vérvörösre festve,
Napot becsapván,
Hitetvén el, hogy kegyetlen,
Hogy gyermekeit megette.

Nap fájó gyászában,
Égről elvonult,
Hagyván Holdnak uradalmát, s
Lészen sötétség, nyomorult,
Hol Hold csalta elő millió
Csillag gyermekét,
Beragyogván eget s környékét.

Ám sötétség uralmában,
Semmi nem nő,
Lusták lettek, gyarló emberek,
Mentek naphoz könyörögve,
Kit már bosszú emészt,
Őket sötétségtől
Hold uralmától, mentse meg.

S Nap állott Hold elé,
Bosszútól szítva,
Fényes kardjával kétszer lesújt,
Eget visszahódítva, s
Lészen újra gyönyörű fényesség,
Csillagok anyjukat siratva,
Köddé válnak, Fényük kimúlt.

Azóta Nap és Hold
Külön utakat járnak, s
Napnak kardja által, Hold fénye,
Oly ritkán ontja teljességét,
De bosszúra vágyik ő is, bár gyenge,
Elé áll Napnak büszkén,
Eltakarva annak örök fényességét.

Mohol, 2005. 03. 27.