Önző tán a cél,
kisajátítani akar.
Embert,
szívet,
most rögtön,
hamar.

Nincs idő elég.
Érzed,
hogy közel a vég.
A most kell!
Nem számít jövő,
az sem, hogy
mi volt rég.

Szakítasz kiéhezve
az életből
percet,
és órákig nézed.
Kérdezed magadtól,
tényleg ez kellett?
Majd nyúlsz
egy másik után.

Bután nézel
képébe a napnak.
Farkasok üvöltenek,
a torkod után kapnak.
Megrágnak,
cafatokban hagynak.
Véresen,
sárguló emlékképek között.
Észre sem veszed,
a magányod zöldbe öltözött.
Új hajtás nő
a megkeményedett kéreg mögül,
szíved letörné, de
elméd tudja,
nem sikerül.

Élhetnél
Életet,
de a perceket
lopod.
Gyűjtöd őket.
Évekké halmozod,
és, ha majd tele lesz a dobozod,
átkozol
minden percet,
pillanatot,

magad,
mert utánad
semmi sem marad.
csak egy keserű íz a szádban
mely megöli lelked.

Ezredszer talán

Mohol, 2007 Júliusa