Nem köthetlek magamhoz.
Mint szelet sem lehet
a viharban kidöntött fához.
Vagy ahogy hozzáláncolni
nem lehet a tegnapot
a keserű mához.

Elengedlek.
Szárnyalj szabadon!
Menj, ha már nem kell a dallam,
s én leteszem gitárom.
Hangját ne is halljam
soha többé már.

Mohol, 2006. március 24.

Nem érdemlem meg szíved melegét.
Gyarló ez a lélek kit magasztalsz.
Megölelsz némán,
Vigasztalsz.
Könnyeid hullajtod a csendbe.
Rózsafűzért veszel
Összekulcsolt kezedbe,
És imádkozol gyarló lelkemért
Én meg nem értem,
Miért ez a nagy szeretet?

Soha nem fogtam még  kezed.
Porszem sem voltam lábad nyomán,
Sárguló falevél sem ágaidon.
Talán,
Csak egy gyenge tavaszi szellő,
Melyről hitted, hogy a kikelet.
Hogy a tavasz újra eljő, és
Lehet,
Gomolygó felhőket elűzve
Megmarad
Csak Neked,
Mint lepréselt hóvirág,
Imakönyved,
Ki tudja hányadik oldalán.

Te tudod, hogy szeretlek téged.
Álmaimban sétálgatok véled,
Annak a tengernek a partján,
Hol hajó voltál nekem.
Némán fogod a kezem,
És érzed legbelül, mint én,
A valóság,
Ettől sokkal jobban mar,
Hogy magányoddal
Egyesegyedül állsz a világ legszélén.

Mohol, 2005. Szeptember 28.

Szakad.
Unalmasan, kitartón.
Vesémig hatol a nedvesség,
És hiába a kedvesség,
Szomorkás a hangulatom.

Hallgatom
A lezúduló cseppeket.
Hangjuk lassan dübörgéssé válik.
Szívem átveszi a ritmust,
Egy új zenét játszik,
Egy balladát dúdol.
Bár arcomon nem látszik,
Sírok legbelül.

Szeptember van.
Életemben is talán.
Az árnyékok megnyúlnak
A kopottas házak falán,
Lépéseim lelassulnak.
Nem hajt már engem semmi,
Bár szerettem volna lenni
Egy boldog pillanat.

Az eső pedig csak szakad.
Unalmasan, kitartón.
Vesémig hatol a nedvesség,
És hiába a kedvesség,
Elhagynak az álmaim.

Mohol, 2005. szeptember 20

Könnyeket láttam apám szemében.
Mellette jó anyám csendben sírt.
Némán üldögéltünk a konyhában,
S néztünk egy darab újságpapírt.

- Petőfi szebben nem írta volna meg,
Suttogja, s takarja két szemét.
Kérges kezei megremegnek közben.
Zavartan igazgatja szemüvegét.
És csak ülünk ottan.
Mindenki büszke
Arra a néhány kinyomtatott szóra,
Melyeket
Anyám olvasott a csendbe,
Alig hallhatóra.


Mohol, 2005. szeptembere

Csak egy elérhetetlen álom maradsz nekem
Halkan suhanó a még csendesebb éjszakában,
Ahol az árnyak pajkos játékot játszanak velem
Ablakomon átszűrődő Holdnak homályában.

Vigyorogva nézik ezt a reménytelen álmot,
Melyben csendben fekszünk egymás mellett,
S bámuljuk azt a sóhajt, mely az égbe szállott.
Ragyogó nyomot hagyva, törte meg a csendet

Megpihen a milliónyi fényes csillag között
Kajánul vigyorogva rám, suttogván nekem:
Barátom, hozzám már neked semmi közöd,
S tűnik el, és visz magával mindent, ami szép

Egy csalóka álmot, melyben itt voltál velem
Te, ez a gyengéd sóhaj, és a csillagos ég

Mohol, 2005. augusztus 15.

Egy autó suhan el mellettem
Amott a porban egy vérző szív,
Vén gyilkos, fuldokló kacajjal
Egy koszos sikátorba hív

Félkarú gyermek, vidáman kacagva
Tarka pillangót zavar
Megkopogtatják a vállam…
Egy tüdőrákos cigarettát akar

Eltorzult arcú kismama
Meg nem született gyermeke után sír
Mellette egy részeg sofőr
Taxiba szállna, de menni alig bír

Vén cigány asszony állít meg
Tenyeremből jósolni akar
Hátam mögött egy zsebmetsző
Vigyorog kajánul. Megzavar

Torz képétől megijedek
Fejem vesztve, botladozva futok
Átgázolok mindenen veszetten
Egy sarki lámpa fénye alá jutok

S ott egy utcalány szól alig érthetőn
Miközben hercege eljöttét várja:
Ne csodálkozz ember, hiszen ez itt
A kettétört álmok Boulevardja

Ada, 2005. június 14.

Mint űzött vad

Mint egy űzött vad, félek
Fejem zúg, szemeim égnek,
Menekülök, de nem tudom mitől
Egy emlék tör rám. Megfojt, megöl.

Egy anya, halott fia felett,
Kinek két üreg, szemei helyett.
Egy anya, összetört szívével,
Kezében fia véres fejével.

Körülöttem, fejek, lábak, kezek,
Kiégett házak, kínt üvöltő lelkek,
Kacagó gyilkosok, tankok sokasága,
Egy kislány vért fagyasztó kiáltása.

Megerőszakolt anyák s lányok százai,
Kiknek a halál, már a megváltást jelenti.
Csont-sovány apák és fiúk tehetetlenül,
Lesve azt, hogy a sor rájuk mikor kerül.

Karon-ülő csecsemők földön heverve.
Könnyeik, hangjuk, porral keveredve.
Poklok- pokla, de megállni nem lehet.
Golyók üvöltve zúgnak el a fejek felett.

S mint sebzett vad, még ma is rohanok,
Űzve szörnyű emlékektől, olykor felbukok.
Meddig még?! Már örökké futni kell?
Csak egy gúnyos kacaj, de senki nem felel.

Mohol, 2005. Április 6.

Valamikor régen,
Nap és Hold,
Együtt járt az égen,
S napnak gyermekei,
Onták forróságot,
Tüzükkel okozva vészt,
Embereknek vakságot.

Látván kegyetlen pusztítást,
A Hold megkönyörül,
Jajgató embereken, s
Száját vérvörösre festve,
Napot becsapván,
Hitetvén el, hogy kegyetlen,
Hogy gyermekeit megette.

Nap fájó gyászában,
Égről elvonult,
Hagyván Holdnak uradalmát, s
Lészen sötétség, nyomorult,
Hol Hold csalta elő millió
Csillag gyermekét,
Beragyogván eget s környékét.

Ám sötétség uralmában,
Semmi nem nő,
Lusták lettek, gyarló emberek,
Mentek naphoz könyörögve,
Kit már bosszú emészt,
Őket sötétségtől
Hold uralmától, mentse meg.

S Nap állott Hold elé,
Bosszútól szítva,
Fényes kardjával kétszer lesújt,
Eget visszahódítva, s
Lészen újra gyönyörű fényesség,
Csillagok anyjukat siratva,
Köddé válnak, Fényük kimúlt.

Azóta Nap és Hold
Külön utakat járnak, s
Napnak kardja által, Hold fénye,
Oly ritkán ontja teljességét,
De bosszúra vágyik ő is, bár gyenge,
Elé áll Napnak büszkén,
Eltakarva annak örök fényességét.

Mohol, 2005. 03. 27.

"Másokat gyönyörködtessenek a régiek,
én annak örülök, hogy most születtem."

                                                    Publius Naso Ovidius

Mert nincs is szebb, mint élvezni az életet, minden színével, hangjával-csendjével egyaránt…
Mondják.
Én talán rosszkor, rossz helyre születtem. Idegennek találom ezen időt-világot, melybe beleszürkültem, mely a fényből árnyékot kovácsolt. Talán haragszom is mindkettőre.
Menedékem leginkább a csend, olykor a néhány bátortalan szó, melyeket leginkább vers formájában próbálok lejegyezni, folyamatosan kutatva az új formákat, mind feljebb és feljebb rakva a lécet.
Eleinte kizárólagosan szabad versekben jegyeztem le gondolataimat, majd idővel megfogtak a kötött formák, sokszor saját szabályokat felállítva egy-egynek, mégis, szívemhez legközelebb a japán költészet áll.

Megfelelni csak magamnak akarok. Az írásaimban is, melyeket, talán hiúságból, megosztok ezen az oldalon.