Nem érezte, hogy a bilincs felsérti a bőrt a kezén. Vadul szabadulni akart a szorító kezek közül, végig a kislány rémült tekintetét figyelve. Emberi hangnak nem nevezhető, ami felszakadt, s tört ki belőle, mikor elcibálták onnan, a gyermekét egy idegenhez lökve, hogy kísérje haza a nagyszüleihez.
Hárman kellettek, hogy a leteperjék. Vadul szidta a rendőröket, az egész rendszert, a háborút, melynek részese kell, hogy legyen, saját akaratán kívül. Gyűlölt mindent és mindenkit. Elsősorban önmagát, amiért volt annyira balga, hogy engedte elfogni magát, amikor tudta, hogy vadásznak az emberekre éjjel- nappal.
Alig múlt dél. A nap forrón ontotta sugarait a kihalt utcára. Az emberek a sötét ablakokból figyelték, ahogy betuszkolják a rendőrautóba, majd elviszik.
Az autóbusz már várta a városháza udvarán. Tömve volt emberekkel, akik kíváncsian lesték, hogy melyik szerencsétlent sikerült levadászni még. A félelem, keserűség festette álarc volt mindenki előtt. Tudták, hogy a vesztőhelyre megy ez a járat. Sokaknak egyirányú menetjeggyel.
Levették róla a bilincseket. Először a kezeiről, majd a lábáról is.
Hatalmasat rúgott. Az előtte térdelő rendőr törött állkapoccsal repült hátra négylépésnyit. Az egyik kezét is sikerült kiszabadítania a szorításból. Nem gondolkodott. Ösztönösen ütött. Háromszor, majd eszméletét vesztve hullott a porba egy, a gumibottal, a tarkójára kimért hatalmas ütés után.
Újból felrakták rá a bilincseket, majd feldobták, akár egy krumpliszsákot a busz hátuljába.
Nem tudta meddig volt eszméletlen. Amikor magához tért, a keserűségen és fájdalmon kívül nem érzett mást csak hányingert. Megpróbált szétnézni, de fejének minden mozdulata újabb fájdalmat okozott és csak erősödött a hányingere. Becsukta a szemét. A kislányra gondolt. A rémült tekintetére, az szőke, göndör fürtökre, melyek, mint az arany csillantak fel a nyári napsütésben. Az öreg házra, melyet többé talán soha sem lát.
Valaki hozzáért. Ösztönösen húzta össze magát. A tarkójába belenyilalló fájdalomtól
hangosan felnyögött, de ezek a kezek nem ütöttek. Hálásan nézett fel az idegenre, aki megmosta az arcát a por és izzadság, vér bűzös elegyétől.
- Merre megyünk?- kérdezte rekedten
- Észak felé. Ott a gyűjtőtábor, onnan dobálnak szét bennünket.- mondta amaz.
Feltápászkodott a padlóról. Ketten felsegítették egy ülésre. Szétnézett. Ismerős és idegen arcok figyelték. Néhányan köszöntek néma fejbólintással, de senki nem merte megszólítani. Egymás közt is alig beszéltek. Szemükből a félelem, a hitetlenség, a bizonytalanság sugárzott.
Senki sem hitte, hogy vele mindez megtörténhet, de mindegyikük érezte, hogy innen nincs visszaút.
Összebilincselt kezeivel egy gyűrött cigarettásdobozt halászott elő az ingének a zsebéből. Akkor vette csak észre, hogy a vékony acél, mennyire belevágott a húsába. Mintha csak nem is az ő kezei tartanák a gyűrött dobozt. A felduzzadt ajkaival kihalászott egy szál cigarettát, s remegő ujjakkal gyújtotta meg, nem törődve azzal, hogy az autóbuszban tilos a dohányzás.
Nem szólt rá senki. Az első, gyenge szívásoktól vért köhögött fel. Keserű megvetéssel köpött a padlóra, majd egy nagyot szívott a füstölgő cigarettába. Megint becsukta a szemeit és megpróbált nem gondolni a világra, nem gondolni a szörnyűségekre, melyek várják.
Délután öt óra lehetett, amikor megérkeztek a kaszárnyába. Az emberek arcát a félelem szürkére festette, amikor kinyílt a busz eleje. Akkor vette csak észre, hogy az ajtók, az egész út ideje alatt, le voltak lakatolva. A biztonság kedvéért.
Katonai rendőrök jöttek fel. Felemelte a kezeit, hogy legalább lazítsanak a bilincsek szorításán. Nem törődtek vele. Híre már ideért. Az egyik a fegyverét a fejének szegezte, míg a másik a lánccal összekapcsolta a kezeit szorító bilincseket a lábain lévőkkel. Nem ellenkezett. Nem, mert félt tőlük, jobban már úgysem verhetnék, hanem mert a társai szemében látta a könyörgést, nehogy nekik is bajuk származzon belőle.
Hagyta, hogy levezessék, mint a vágóhídra készülő marhát a buszról. A lábait összekötő lánc túl rövid volt ahhoz, hogy a busz ajtajában lévő két lépcsőt normálisan meglépni tudja. Megállt, de két erős kéz kilökte a porba. Az orrából elindult a vér és az egészséges, nagy, fehér fogai könnyen harapták át a felduzzadt ajkakat. A keserűség és a fájdalom könnyeket csalt elő, de nem szólt egy szót sem. Csak feküdt a porban és hálát adott az égnek, hogy a szerettei nem látják szenvedését.
Elsőnek vitték az asztalhoz, ahol pökhendi katonatisztek egy már előre legépelt papírlapot tettek elé. Némelyiknek az arcán kaján vigyor futott végig, amikor az arcához emelte, hogy elolvassa.
- Írd alá!- hangzott a rövid parancs.
Megvetően dobta vissza a papírt, melyen az állt, hogy önként, saját akaratából lép be a polgárháborúba. Az ütés nem érte váratlanul, de nem vesztette el az eszméletét. Hallotta, hogy néhányan felmorajlanak a teremben. A tiszt odatolta a papírt a szomszédjának.
-Írd alá helyette. Vigyétek innen…
A lenyugvó nap hosszúra nyújtotta az árnyékokat a terem falán. Kinn az udvaron kamionok zúgtak, menetelő katonák kavarták fel a finom port. Valahonnan idegen népzene szólt keveredve artikulálatlan, részeg férfi-hanggal. Behunyta szemeit s számára, akkor, megszűnt a világ.