Valamikor régen,
Nap és Hold,
Együtt járt az égen,
S napnak gyermekei,
Onták forróságot,
Tüzükkel okozva vészt,
Embereknek vakságot.

Látván kegyetlen pusztítást,
A Hold megkönyörül,
Jajgató embereken, s
Száját vérvörösre festve,
Napot becsapván,
Hitetvén el, hogy kegyetlen,
Hogy gyermekeit megette.

Nap fájó gyászában,
Égről elvonult,
Hagyván Holdnak uradalmát, s
Lészen sötétség, nyomorult,
Hol Hold csalta elő millió
Csillag gyermekét,
Beragyogván eget s környékét.

Ám sötétség uralmában,
Semmi nem nő,
Lusták lettek, gyarló emberek,
Mentek naphoz könyörögve,
Kit már bosszú emészt,
Őket sötétségtől
Hold uralmától, mentse meg.

S Nap állott Hold elé,
Bosszútól szítva,
Fényes kardjával kétszer lesújt,
Eget visszahódítva, s
Lészen újra gyönyörű fényesség,
Csillagok anyjukat siratva,
Köddé válnak, Fényük kimúlt.

Azóta Nap és Hold
Külön utakat járnak, s
Napnak kardja által, Hold fénye,
Oly ritkán ontja teljességét,
De bosszúra vágyik ő is, bár gyenge,
Elé áll Napnak büszkén,
Eltakarva annak örök fényességét.

Mohol, 2005. 03. 27.